Bóna Gézáné Maksay Mária tanárnő gondolatai a pedagógusnapról.
„Ahol a külső cselekedetek belső jóindulat nélkül vannak,
képmutatás vagyon ott és a jó magaviselésnek csak árnyékja.”
(Apáczai Csere János)
A csendes ünnep.
Gondolatok a pedagógusnapról
A pedagógusnap 1951 óta létezik Magyarországon, általában csendes ünnep, minden június első vasárnapjára esik. Hát mostanában tényleg elég csendes, s most nem a járványos világunkra gondolok.
Én még azon kevesek közé tartozom ebben az intézményben, akik emlékeznek a régebbi pedagógusnapokra. Nem volt olyan év, hogy valaki a pedagógusnap alkalmából ne kapott volna szekérnyi virágot a 80-as, 90-es években. Most már bevallhatom, én mindig izgultam a nap közeledtével, hogy vajon mennyi virágot kapok, vagy egyáltalán kapok-e egy szálat, mert bizony rettentően bántott volna, ha virág nélkül maradok. Mikor általános iskolában tanítottam, volt olyan év, hogy taxit kellett hívni, mert különben nem tudtam volna hazavinni a csokrokat, ha buszra szálltam az ölnyi virággal, a legtöbb utas arca mosolygott, látták, hogy tanár vagyok, s elismerően nézték a virághalmot. Otthon pedig, mint egy virágkertészet, olyan lett a lakás, s mivel én minden virágot hazavittem, a végén már befőttes üvegeket kellett keresgélni, hogy minden csokornak (nem szálnak, csokornak) legyen helye.
A gimnáziumban már csökkent a mennyiség, de szégyenkeznem ott sem kellett, de egyikünknek sem. Aztán egyszer csak fogyni kezdtek a virágok, egy-egy szál még csurrant-cseppent, a virágerdő azonban megszűnt, maradt az enyhén kókadt fejű gerbera. – Változik a világ – mondták a fiatalabb kollégáim. – Biztos – mondtam én, de nekem mégis hiányzik a félig elhervadt, kókadt gerbera is.
Ha ünnep nincs is, azért gesztusok maradtak. Lassan magam mögött hagyom 40 évemet, még kimondani is szörnyű, 40 év. Hosszú hajjal, farmerosan érkeztem, s rövid hajjal, őszülve, néha még farmerban, távozom. Szerettem a munkám, életem egyik biztonságot, sikereket adó, hangsúlyos felét hagyom el. Ez egy olyan mesterség, amit akkor is viszünk magunkkal, mikor kilépünk az iskola kapuján. Nem lehet ott hagyni az íróasztalon, mert emberi gesztusok, flegma vállrándítások, hálás tekintetek, szemtelen beszólások, cinkos összenézések, titkok, kedves mondatok jönnek velünk. 40 év alatt annyi bosszúság, öröm, érzelmek garmadája ért engem, s gondolom mindenkit ezen a pályán, hogy vég nélkül lehetne sorolni. Csak néhányat, hadd említsek.
Amikor az ember éppen sétál a Balatonban, lelke elcsendesedve a zsivajban, s azt hiszi, hogy magánemberként tapossa a homokot, amikor felbukkan mellette egy vizes fej, s akkorát ordít, hogy rögtön elfelejtem magvas gondolataimat, – Jó napot tanárnő! Ezt a mondatot mindig is különösen szerettem, főleg tömegben, ilyenkor nincs ember, aki ne engem szemlélne, fürdőruhában még kellemesebb, szóval a felbukkanó fiatalember annyira örül, hogy lát, tovább folytatja a kiabálását. –Képzelje, elolvastam a Háború és békét, amit ajánlott, tényleg jó könyv, csak baromi hosszú. És sutty, már el is tűnt.
Vagy, amikor egyik este, még időszámításunk előtt, arra mentem haza, hogy a lakásom ajtaja körbe-körbe ki van virágfüzérekkel díszítve, mint valami ballagási kapu, s a szomszéd mosolyogva kiszól az ajtaján, hogy 5 diákforma fiú alkotta nagy izgalommal a művet, csak meg akartak lepni.
Ilyenkor az ember bemegy a szobába, leül, maga elé réved, és elmorzsol néhány könnycseppet, zavarban van – és mosolyog.
Az idei járványőrület engem nagyon megviselt, lelkileg is, fizikálisan is, a rengeteg szakirodalom-keresés, kapcsolattartás, levelezés, stb. de ezt mindenki tudja, és közeledett a ballagás napja. Úgy éreztem, végelgyengülésem ellenére is valamit mondani kell ebben a kifordult világban a humános osztálynak, akikkel a legtöbbet voltam a négy év folyamán, elbúcsúztam tőlük. S kaptam viszont a leveleket.
Nem mindenkitől, de nem is lett volna életszerű. S egyikük azt írta, hogy tőlem tanult meg normálisan gondolkodni a világról. És ezt köszöni, hogy a szélsőségei nem vitték el rossz irányba. Hát, ilyenkor nagy lesz a csend az ember lelkében.
Valaki egyszer azt mondta a rádióban, hogy ki a jó tanár, az csak felnőttkorban derül ki az egyén számára, mikor már beérik. Nekem is voltak jó tanáraim. Bennem vannak a mondataik a mai napig, egy-egy mozdulatuk. Igaz, nem voltak sokan, de nem is kell sok. A tanár emléke beleég az ember memóriájába, jobbik esetben a lelkébe.
A másik, amire rájöttem, minden tanárt szeret valahol egy diák, mi kollégák könnyen ítélkezünk egymásról, a tanítvány másképp gondolkozik, mindegyikünk minta valakinek, még ha nem is tudatosul bennük.
A pedagógus, ha hiteles, őszinte, s ki tudja vívni a tudásával a tiszteletet, akkor az az iskola is biztos alapokon áll, mert az emlékek visszahúzzák a tanítványt, s hozza a gyermekét, s ránk bízza, segítsük emberré formálni. Kell ennél több?
A pedagógusnap lehet, hogy csendes ünnep, de a hangzavarból nem lesz dallam.
Maksay M